Tudjátok mivel van ki a tököm? Azzal hogy, akárkinek a szaros profiljára rákattintok Facebookon E. fényképét mutatja. Azzal meg pláne hogy, minden kikúrt reggelt azzal a gondolattal indítok hogy, az egyetlen menekülési útvonalamat elbasztam, de nagyon. Azzal hogy, rájöttem, akármilyen más menekülési útvonalat szeretnék találni eleve halálra ítéltetett gondolat. És tudjátok mivel van ki a legjobban a tököm? Azzal hogy, az egésznek baszomnyi értelme sincs, mert miért is lenne? Ember bízva küzd...stb, de minek? Ugyanúgy itt fogok egyedül fetrengeni még legalább egy évet a merő trágyalében, még akkor is ha hiszem, vagy ne adj Isten tudom hogy, egyszer minden jobb lesz. Miben higgyek? A múlt mérgez a jövő és a jelen pedig párharcot küzd egymással. A jelen vagy a jövő a fontosabb? Éljem úgy a jelenemet hogy, netán abból jövő lesz, vagy éljem úgy a jelent hogy, az van most? Nem tudom.
Valamire rájöttem szombat (vagy inkább vasárnap) hajnalban. Az egyetlen menekülési út a jólét felé Pécs vagy Pest, magyarul az egyetem. Véget kell vetni az önmarcangolásnak és az ábrándozásnak mert tényleg semmi értelme és sose jön be. Sose. Valamit lezárni mindig nehezebb mint kinyitni és nekem valahogy sose ment hogy a hátam mögé tudjam a szarságokat. Az egyetem az egyetlen esélyem erre, de tényleg. Ebbe semmi magasztos gondolat nincs. Új város, új közeg, új szerelmek remélhetőleg a régi barátokkal. Hagyjuk a régi közeget, hagyjuk végleg a régi szerelmeket. Főleg a régi szerelmeket mert csak marcangolnak és lent tartanak. Nem jön vissza soha, és ezt Te is tudod öregfiú. Dr. Ska halott. Egy hulla.
Valamikor még tavaly hívta fel a magyartanárom a figyelmünket egy festményre, amelyen Verlaine és más híresség társaságában tűnik fel, az amúgy kevés hivatalos képen szereplő Arthur Rimbaud. Ez a semmibe meredő/álmodozó tekintet tökéletes másolata annak, ami egy 16-18 éves gyerekben benne van. Most hogy az évek telnek és elmondhatom hogy túléltem Rimbaud költőkorát, szívélyesen jelentem ki hogy megtaláltam az én generációm tekintetét a fenti albumborítóban. Összetört szerelmek, vágyódás, tanakodás a hogyanokról, a miértekről. Ezek talán a legfőbb jellemzői eme kornak, no meg a megismerés az újdonságok varázsa, az igaz barátságok próbára tétele. Mindez egy tekintetben, Rimbaud után szabadon.
Adatvesztés volt a freeblognál szóval elég "sok" bejegyzés törlődött. Nagy kár nem de? Fogjuk fel ezt úgy hogy új, tiszta fejezet indulhat mindenhonnan. Lehet könyékkel áztatott fejezetek lesznek, de egy idő után csak felszáradnak.
Feljegyzés magamnak: többet sose dobj el magadtól senkit akinek sokat jelentesz legfőképpen akkor nem ha egy olyan lányról van szó akire már általánosban is felfigyeltél. Ne csüggedj öregfiú, elcseszted de innentől többet nem fogod!
Ha jó ötlet volt, ha nem, megírtam életem talán legszebb levelét. A tőle kapott cuccokat előtte eldugtam egy fiókba. Igazából az emlékekről írtam neki, mert abból van bőven és ahogy az lenni szokott azok fájnak a legjobban. Természetesen annyira nem, hogy Jim Carreysen kitöröljem őket a fejemből, ahhoz túl szépek meg meghatározóak. Ömlenghetnék itt órákat, hogy ecseteljem de szerintem minden ember átélt ilyesmit már, és különben is, mindenkinek a sajátja fáj a legjobban és az érdekli igazán. Mert az az övé és az is marad. Erről többet nem tudok most mondani.
Ismét elhanyagoltam a placcot, de kezdem úgy érezni ide vagy nagy válságban vagy pedig megtisztulásom lejegyzése végett írogatok. Végül is kit érdekel, úgy se olvassátok. Hihi.
A diákélet sem habos torta és kezdem úgy érezni, ez évről évre egyre csak elkeseredettebb és nehezebb lesz. Nem csupán a diák időszakra gondolok, hanem úgy globális viszonylatban az egész emberi életpályára. Ahogy távolodunk a gondtalan gyerekkortól, úgy nehezednek ránk nehezékként az élet nehézkes dolgai. Természetesen a régi gondok mindig kisebbnek látszanak (pl ált. iskolában a TZ-k), de a szerelmi élet gyötrelmei, nehézségei és a vele járó felelősségek talán már örökre megmaradnak. Persze szeretem ha van szerelmi élet, mert épp olyan mint maga a fiatalkor: gyötrelmesen gyönyörű. Nem hideg és megszokott, mint ahogy majd később lesz (mert sajnos az lesz) hanem forrongó és újszerű. Arról nem is beszélve, hogy tele van felfedezni valókkal: tapasztalatot szerzünk csak azért, hogy később elszúrjuk ismét de utána még egy kicsivel okosabbak leszünk. Csak nehogy túl későn vegyük észre, hogy mi az igazán fontos (vagy éppen kicsoda). Leakarom magamról rázni ezt a családi átkot és fohászkodom Istenhez, hogy nekem még ne legyen túl késő. Zavaros, mi? Mindegy, úgy se olvastad el. Hi-hi...
Picit lazulós ma minden a nagy depressziótól innen, és azon túl is. Ez ilyen rövid lett, mert ihlet hiányban szenvedem.
Egy dolog van amit mindig is bántam, és szerintem örök életemben bánni fogok. Végtelenül szűk látókörű és silány a zenei ízlésem. Sajnos én sosem voltam egy nagy kutatót, az az sose tudtam hogyan kell nekikezdeni beleásni magamat egy adott témában. Az informatikával is szívesen foglalkoznék (pl. programozás...stb). Mindig is tudtam hol a cél, de a startvonalba nem álltam be. Azt se tudom hol az a vonal, de az igazság az, hogy lusta voltam egyáltalán keresni is. Visszakanyarodva a zenéhez, azért imádom pl. a Pop, csajok satöbbi-t, mert a főhős ahányszor hazaér első dolga odamenni a lemezjátszóhoz és berakni azt az albumot, ami éppen a hangulatához illik. Én ha fellapozom a virtuális zenetáramat azzal szembesülök, hogy halvány fogalmam sincs melyik album illik a hangulatomhoz, vagy éppen mi esne most jól. Kevés dologból igen nehéz gazdálkodni, nekem pedig pirítóan kevés előadó bujkál a merevlemezemen. Széles pedig ez a világ, és egyszer olyan jó lenne úgy istenigazából tudatosan rákattintani a Jaangle-re, és benyomni azt az albumot ami éppen elrepítene avagy megríkatna.
Most, hogy már laptopról nyomom a blog bizniszt (meg minden amihez a számítástechnika tartozik) elgondolkoztam hogyan fogom kiélni néha rámtörő játékigényemet. Egykori PC-men még talán eldöcögött néhány újabb program (gondolok itt a 2009-es Arkham Asylumra), azonban új masinámba integrált Ati HD 4250-nek köszönhetően végkép lekel mondanom az új játékokról. Aztán eszembe jutott valami. Hány ember járhat még hasonló cipőben mint én, az az hány embernek kell (látszólag) végleg lemondani a játékokról. De ott van az a zárójeles látszólag, ugyanis léteztek ám remek játékok már az évezred elején, sőt még azt megelőzően is. Így pattant ki az a gondolat, mi lenne ha külön rovatot (vagy talán blogot?) nyitnék olyan 2005 előtt megjelent játékokról amelyekkel érdemes szabad óráinkban próbálkozni. Az ötlet igencsak puritán de hátha... Ha van valakinek ötlete, javaslata, észrevétele, írjon nyugodtan. Előre is köszönöm.
Hát a tavaszi jó tündér nem hozta meg az ihletet. Olyan érzésem van mint amikor az ember valami nagy dolog előtt van, de nem tudja hogyan kezdjen hozzá. Bár tudnám mi az a nagy dolog (ehehe). Kicsit zavaros a jel, kéne egy antenna a fejemre. Miért kell minden évben haldokolnia ilyenkor a blognak és a fantáziámnak...
Szerintem ez a feldolgozás mutatja meg a Magyar Nemzet hosszállását búban és bajban, mert valahányszor szomorú valaki legtöbbször előkerül. Én is kicsit szomorkás, kicsit bús vagyok ezen a verőfényes, hófödte szombat délelőttön, amikor a tél az utolsókat rúgja. Szívem harag nélkül gondolj rám...
Angol milliárdos voltam. Egy hatalmas házban laktam az örült feleségemmel és a komornyikommal. Titokban volt egy szeretőm, akiért éppen elakartam hagyni a feleségemet. Indulni készültünk a méregdrága klasszikus (kb. 1940-es) versenyautómmal amikor hangokat kezdtem hallani a fejemben. "Gyere velem..." Így szólítgatott a feleségem. A szeretőm, és az inas is teljesen berezelt. Látván mennyire félnek az örült nőtől, elhatároztam hogy bemegyek a házba, és elkapom. Épp bementem volna az ajtón, amikor a házat szegélyező bokrokból zörrenéseket hallottam. Oldalra pillantottam, és megláttam a bokrokból kifelé csoszogó nejemet. Hosszú kócos ősz haja volt, fehér, igencsak viseltes hálóköpenye és éjfekete szeme. A két karját zombiként nyújtotta ki felém, és folyamatosan suttogta: "Gyere velem. Gyere velem". Egyre csak közeledett, és minél kisebb lett a távolság kettőnk között, annál szélesebb vigyor jelent meg az arcán. Felébredtem.
Nem akarok olyan lerágott csontokkal dobálózni, hogy a Valentin nap dolog egy jól felépített üzletág, amely során mindenki jól jár kivéve a szerelmesek. A csokit megeszik, a virág elhervad, az óriás mackók pedig majd elkallódnak. Ám most, hogy Eszterrel eljutottunk az első "ünnepünkhöz" átértékeltem a dolgot. Igazából kellemessé tehető ez a mondvacsinált dolog, ha értelmes párok "űzik". Megpróbálok romantikus "értelmiség" lenni, és megtartva az ésszerűséget, megünneplem a legnevesebb érzelem világnapját amely immár majdnem egy éve mindennap bekopog hozzám. Hál' az égnek.
Valami mély nyugalomra vágyom. Arra az érzésre, amikor önmagamba merülhetek, mint egy zen-mester, és saját kútfőből oldhassam meg a problémáimat. Rájöttem mások (akármilyen jó szándékúak), nem tudnak segíteni. Sőt, inkább csak rontanak a helyzetemen, és akárhányszor kinyitom a számat, hogy segítséget kérjek, csak még nagyobb lesz a zűrzavar és az elkeseredettség. Jó lenne azt hinni, hogy minden megoldódik magától, ám sajnos ilyen csak nagyon ritkán történik meg. Egyre csak süllyed a hajó és a pánik a vízszinttel egyenesen arányosan növekszik. Nekem kell sajnos betömnöm a hajótest hézagjait. Egyes, egyedül. És ez így is van rendjén.
Csak hogy azt higgyék Coldplay buzi vagyok.
Odakint még mindig tombol a gazdasági világválság, nálam ez csak télen fordul elő. Sose voltam olyan akinek a tél egyenlő volt a halállal, meg az elkeseredettséggel, de valahogy nálam mindig a hideg napokon élettárs az alkotó válság, és a passzivitás. Ilyenkor nem megy az írás, és legszívesebben megnyomnám a nagy pause gombot mindenen, csak feküdnék, és azt csinálnám amit szeretek. De sajnos a világ nem ilyen egyszerű, és az egyetlen dolog ami miatt "szégyellem" a pofámat az a Lávmitendőr. Egyszerűen nem megy most, és alibizek vele. De mindig csak télen. Pedig szeretem a telet, meg mindent ami vele jár. Hó, karácsony, szilveszter, sapka-sál, és a többi, de egyszerűen ilyenkor nem csak a kerti csapot kell elzárni, hanem az agyat is. No sebaj, nemsokára jön a tavasz, és akkor kivirágzom én is. Addig kitartást, és sok szerencsét hozzánk!
Ha reménytelenül szerelmes vagy, ha nem reménytelenül de összevesztetek, ha elvesztettél valamit, ha megtaláltad, és rájöttél nem olyan amilyenre este az ágyban gondoltál, ha kint esik, ha elállt de a meleg miatt párás a lég, ha lekellet volna szólítanod a csajt, de nem hallgattál a belső hangra, ha hallgattál, de a csaj lekoppintott, ha várod, hogy hívjon de nem hív és tudod, hogy ma már nem fog, ha Te hívod fel, de nem tudod mit mondj, ha elfogyott a sör, ha lemész a boltba és rájössz, nem is kívánod a sört, ha kidobott a nőd/pasid, és elkezdett esni, majd hirtelen kisütött a nap és ettől párás lett a lég, ha másnaposan hazafelé sétálva zenét akarsz hallgatni, de a fülesednek csak az egyik fele szól, ha magányosan hazafelé lefröcsköl a melletted elsuhanó autó a patka mélyedésében összegyűjt vízzel, ha éjjel nem tudsz elaludni a fáradságtól, ha elszakadt egy húrod, ha rájöttél, hogy egész életedben rossz irányba tartottál, ha tudod, hogy nagy hibát követtél el, de már késő javítanod és ha rájöttél, hogy minden reménytelen hallgasd meg ezt a számot.
Valamiért most nagy energiát érzek. Megkel vallnom több ponton is kétségek keltek bennem több dolgot illetően. A legbiztosabb dolgokban is a megingást és a bajt kerestem, ám valahogy ebben a szent pillanatban úgy érzem kicsit felébredtem, és talán egy ideig most jó lesz minden. Szeretnék minél több kritikát írni, sokat olvasni és filmezni. Persze a tanulmányokat se akarom háttérbe szorítani, meg jó sokat akarok áldozni a szErElEm oltárán. Majd meglátjuk meddig tart ez a lendület. 5 perc múlva lehet írhatom a lesújtó posztot. :)
"Kicsit" elhanyagoltam az öregfiút, de ilyen utólagos újévi fogadalomnak szántam, hogy gyakrabban fellátogatok ide, és nyafogok a hatalmas élettapasztalatommal.
Most így az érettségi felé közeledve (mivel nulladikos voltam anno, én csak jövőre leszek végzős) elgondolkoztam vajon mi lehet belőlem. Arról még régen letettem, hogy valami híresség legyek, vagy akármilyen magasztos célt szolgáljak, mert rájöttem, hogy az emberek 10-20% csinál olyan dolgot amit szívből szeret. Maximum 10-20%. Aztán körülbelül ismét 10-20% olyat, amit nem imád, de igazából nincs vele baja, ha megkel csinálni megcsinálni, maximum morog azon, hogy 5-kor hazaérve, miért vannak a legók a földön, az asszony meg miért megint virslivel várja. De ott marad az a legjobb esetben 60% akik az csinálják amit utálnak. Gyűlölnek minden reggel felkelni, és arra gondolni a zuhany alatt, és a kávét szürcsölgetve, hogy hogyan tudnának megszabadulni az életüktől, vagy legalábbis tisztességesen gatyába rázni azt. Az egészben pedig az a legszomorúbb, hogy erről szól az élet. Mindennapjaink nagy részét igenis olyan dolgok teszik ki, amiket nem szívesen csinálunk meg, de muszáj ha szeretnénk eszegetni egy kis tejbegrízt a plazmatévé előtt, miközben nyomatják a Való Világot. Óvodában csinálja igazán az ember azt amit szeret. Játszik, eszik, alszik, játszik, eszik és ismét alszik. És nem kell aggódnia a számlák meg a mi egyebek miatt, mert azt se tudja mi az. Iskolás korodban muszáj megtanulnod azokat a dolgokat, amiket a büdös életben nem kell alkalmaznod, viszont ha kicsit drámai akarok lenni, a jövőd függ tőlük. Nem tudom igazából mit akartam ebből kihozni, csak szimplán unom már picit a törit, de persze ahhoz, hogy egyetemre mehessek muszáj nyomatnom. Természetesen amint felvesznek, ott is csinálhatnék néhány olyan dolgot amit gyűlölök, és az időmet lopja el az élet élvezetétől. Azt persze nem is kell mondanom, hogy miután lediplomáztam mehetek dolgozni, és valószínűleg ahhoz a híres neves 60%-hoz fogok szerződni. De hát nem erről szól az élet?
Nem értettem soha az emberek miért utálják a telet, és miért látják a halált benne. Én valamiért mindig is szerettem, legalábbis utólag biztos. Tavalyi telem is elég "kalandosnak" nevezhető, és visszagondolva semmit se bánok belőle, pedig voltak elég kemény pillanatai. De a tavaszi eseményeket is figyelembe véve, most már úgy gondolok arra a télre, mint a feltámadás előtti utolsó erőfeszítésre, és nyugodt begubózásra. Tavasszal pedig kijöttem belőle, és most kész vagyok újra lepihenni, és ha csak a hóra, a mikulásra, a karácsonyra, a téli szünetre gondolok valami végtelen nyugalom járja át a testemet. A hó nem a halál hirnöke, nem is az elmúlásé, hanem egy hideg takaró, ami alatt új élet csírázik mindig. Tudom ez így baromi költői, meg nyálas, de igazából én is egy kicsit költői, és nagyon nyálas alkat vagyok.
